Tizenkilencéves voltam, mikor úgy döntöttem, kimegyek Amerikába szerencsét próbálni.

Szerettem volna pénzt gyűjteni, hogy könnyebben megteremthessem egy élet alapjait majd itthon. Bébiszitternek jelentkeztem olyan dúsgazdag családokhoz, akik már elérték azt az anyagi színvonalat, amin lenni szerettek volna, de azért, hogy ez a jövőben is fenntartható legyen, arra volt szükségük, hogy valaki vigyázzon a gyermekeikre, amíg ők távol vannak.

Szívbemarkoló tapasztalat volt látni, mennyire nem alakul ki kötődés az állandóan változó gyermekfelügyelők és a kicsi kisbabák között, miközben az élet telt és a várva várt boldogság a gürcölés ellenére nem érkezett meg a fájdalmasan magányos szülők életébe. Miután hazatértem, biztos voltam benne, hogy az én utam arra vezet, amerre az élettel való elégedettség kövei lépésről lépésre kirakhatók.

Így kötöttem ki történelem szakon, majd onnan átkerültem a pszichológia egyetemi padsoraiba, tizenhárom évig Hollandiában kutattam a lelki jóllét tényezőit, és végül, mikor a férjemmel és két gyermekemmel hazaköltöztünk a szülőhazámba, azon gondolkodtam, milyen jó lenne, ha másokkal is megoszthatnám a szakmai tapasztalataimat.

Ezekkel a gondolatokkal indultam dolgozni egyik reggel a 61-es villamossal és szokásomhoz híven elővettem egy könyvet, hogy hasznosan töltsem az időt. Akkor éppen egy jelentudatosságról szóló könyvet faltam, mely arról szólt, hogyan tudjuk megragadni az élet nyújtotta lehetőségeket ahelyett, hogy azon szomorkodnánk, mit vesztettünk el, vagy azon aggódnánk, mi lesz majd a jövőben.

És ekkor egyszercsak leült velem szemben Erika és kivette a táskájából ugyanazt a jelentudatosságról szóló könyvet. Akkor ott, megállt az idő, bár a villamos haladt… Mikor leszálltunk a Széll Kálmán téren, már egy konkrét üzleti terv részleteiről beszélgettünk, mert hittünk benne, hogy véletlenek nincsenek. Így indult útjára a Minder.